≡ Menu

Haraszti Mária

Hórusz szeme

A Csupa főszerep című, gyermekszínjátszóknak szóló kötet dedikálása közben a Pozsonyi Casinóban

 

A Szfinx
a Nagy Világóra
25.920 éve várja vissza
a Szíriuszt
mint mondják
hiába őrzik energiahálók
13 ezer évig eső püfölte
aztán a paradicsom
sivataggá vált körötte
– akárcsak köröttünk

Hórusz szeme felnyílik
ha üt a Nagy Világóra
rákattanva a Polarisra
mikor éj s nappal egyensúlyba jut
sötét és fény a mérlegen
nem billenti ki a súlyt
a tenger megnyílik
előbuknak Atlantisz romjai
és ZepTepi újraírja a genetikát
– a jövő tán
értelmesebb lényeket ád

Hullócsillag

Hullócsillagot láttam
megátkoztam a társam
„pajtásom, cinkos mindenem*”
szomorúságom kútfejét

Nézett rám szánakozva
kérte hogy vonjam vissza
s az égi kő holttá válva
belesziszegett a habokba

(*Kaffka Margit: Litánia)

Mint mikor egyedül

sivatagban
körötted délibábok
el kell találnod
melyik út vezet
valahová
melyik út
sehová
és melyik
vissza

kaland lesz ha
majd
visszanézel és
nevetve elmeséled
most izzó őrület
érzékek kavargó pora
begőzölt GPS
hajszol valahova
„…tarts jobbra…
tarts balra…
újratervezés…
fordulj vissza…
forogj körbe…”
körbe
mígnem egy vihar
vagy felhőszakadás
lemossa a port
és felragyog a
cél mint a
szivárvány

mint mikor hirtelen

mint mikor hirtelen
vér tolul fejedbe lüktetőn
kifelé robbanna koponyádból
mintha agyvérzés készülne ott
belül minden feszül
vonaglik didereg dermed fáj
kiáltani akarnál sírni rohanni
helyben maradni egyszerre
mindent és semmit mert
az űr a hirtelen tárult
oly ijesztő így egyedül
akár a halál

Szőrös Kő Online, 2012

Nosztalgia

– Veled nem is lehetne lopva szeretkezni – szólt a férfi, ahogy ott mentek, kipp-kopp, kipp-kopp, a nyár reggeli köves úton –, olyan az orgazmusod.
„Miért kéne lopva? Hisz egymáshoz tartozunk, nem?” – gondolta a lány.
– Azért csuktad be az ablakot? – ennyit kérdezett csak, bár úgyis tudta a választ. Nem nézett a férfire, az utat figyelte a lába alatt – egy kissé szégyenkezett, egy kissé büszke is volt.
– Azért.
– Pedig az a kapusfülke nincs is olyan közel.
– Ebben az utcában éjszaka mindent hallani, mert rettentő a csönd. És tudod, hogy fülelnek…
„Tudom – gondolta a lány. –De nem bírom már ezt a bujkálást, megőrjít. Szeretnék veled kézenfogva menni az utcán, ahogy amott, a másik városban, és szeretnék…
– Sietnünk kell, már így is elkéstem.
A lány megszaporázta lépteit, és beszélni kezdett valami hétköznapi és cseppet sem fontos dologról, nagy hévvel, hogy elhessintse kellemetlen érzéseit.
– Ne gesztikulálj! – szólt rá a férfi.
– Gesztikulálok? Nem vettem észre – mondta a lány, és belül oszloppá nőtt benne a kétségbeesés. „Ha tudnám, hogy más nőnek milyen az orgazmusa, de sose akarsz erről beszélni. Csak annyit mondtál: »Ilyen nőm még nem is volt, akinek ilyen az orgazmusa.« De milyen az az ilyen?! Jó-e vagy rossz, mármint számodra. Igen, kedvesem, tudom, hogy hangos vagyok, mert néha, mikor föleszmélek, majd megsüketülök magamtól. Fogjam be a számat, vagy mit tegyek?” – akarta kérdezni, de csak rámosolygott egy ismerősre, akit a férfi üdvözölt. – „Emlékszel, amikor… – akarta kérdezni, de aztán megint nem szólt. – Azt mondaná, érzelgős vagyok” – gondolta elkeseredetten.
– Délben érted jövök – mondta a férfi. – Elmegyünk ebédelni.
– Jó – mondta a lány, és hálásan mosolygott a férfira. – Várlak.
– De hisz oly kevés elég lenne ahhoz, hogy meg tudjon téged tartani. A szerelmedet – mondta Erzsók. – Csak jó kell legyen hozzád, és te bármit megteszel érte, látom. És ez semmibe se kerülne neki.
„Ő jó – gondolta a lány. – És türelmes. És kitartó. Kitartóbb nálam. Hányszor föladtam volna, megfutamodtam volna már rég, d eő mindig, mindig meg tud győzni. Szeretem.”
– Szeretsz-e? Miért szeretsz? – játszott a férfi.
– Mert olyan randa dög vagy – bújt hozzá a lány.
– Randa dog? Undog? – és megcsókolta.
– Irigyellek, hogy te megkérdezheted tőlem – mondta később a lány. – Én nem merlek kérdezni.
– Miért? – kérdezte a férfi. A lány csipetnyi félelmet érzett a hangjában. – Mert nem vagyok beléd szerelmes? Én szeretlek, kicsikém, és ez sokkal tartósabb, mint a szerelem.
„Megértem én – gondolta a lány. — Tudom, hogy igazad van, de ez az egész olyan szörnyen racionálisnak hat. Olyan jó lenne, ha szenvedélyesen szeretnél, ha majd megvesznél értem, ha érezném, hogy kívánsz, ha…”
– Félek – suttogta.
A férfi ideges lett.
– Volt rá elég időd, hogy ezerszer is meggondold. Ha nem akarod, mondjad, de ne csináld azt, hogy a célegyenesben visszakozol…
„Az orvos is azt mondta: volt ideje meggondolni. Ha elhatározta magát, akkor most már ne sírjon – villant a lány agyába. – Mert akkor veled mi lesz? – törölte a másik gondolat. – Te erre a lapra tettél fel mindent… De miért éppen én? Miért velem? Szeret-e, vagy csak eszköz vagyok…” – sírt.
„Megint sír – gondolta a férfi. Jó neki. Minden csepp könnye nekem egy tüske…”
– Jó neked, ha sírsz?
A lány bólintott.

Haraszti Mária 2010 (Fotó: Pálszegi)

– Megkönnyebbülsz?
– Igen – suttogta.
– Én nem tudok sírni. Bár tudnék. Neked jó, kisírod magad. Bennem meg ott marad a tüske, sokáig, nagyon sokáig…
„Megint hülye vagy – szidta magát a lány. – Mimóza. Mintha csak te lennél a világon. Értsd meg. Ideges. Beteg. Neked könnyű: te hazamehetsz, és azt teszel, amit akarsz. De ő? Megfullad, elmerül, ha elengeded…”
Két ujjával megcsippentette a férfi mellét.
– Hopp! Most kihúztam – mosolygott rá. Megölelte.
– Te gyermek – mosolyodott el a férfi. Kissé megkönnyebbült, de a keserűség ott maradt a szája szögletén.
„Másrészt meg – robogtak tovább a lány gondolatai – te itt éled a világod, ki tudja, kikkel… ha belegondolok, kiráz a hideg.”

(Monológok1)

Most meg nagy boldogan vett egy fürdőszobatükröt a hátsó fürdőszobába. Merthogy szekrénykés, van benne polc és lámpa is, no meg konnektor. Igaz, hogy a hátsó fürdőszobában nincs sehol áram abban a falban, amelyik már le van csempézve, de azért ő olyat vett – merthogy olcsó volt. Sok ilyen olcsó és totálisan fölösleges dologról tudnék mesélni a férfiak kapcsán.

Mit tudnék! El is mesélem.

Például odateszi a levest melegíteni. Ott is felejti, mert közben telefonhoz hívják, pisilési inger vesz rajta erőt, vagy más halaszthatatlan elfoglaltsága akad, és természetesen nem tud két dolgot fejben tartani. A leves felforr. Semmi vész, csak forr magának, ki sem fut, ő mégis roppant energiával elkezdi vádolni hites társát miatta, de olyan felfokozott hangnemben, mintha bizony leégett volna a ház.

Merthogy úgy illett volna, ha addigra, amíg ő befejezi a hugyozást, ki is rakja, meg is fújja, s mosolykörítéssel leülteti. Merthogy neki ennyi munkáért mindez kijárna. Ilyenkor az embernek egyhez van kedve: kedves mosollyal a kedves fejére borítani a forró levest. Talán attól lehűlne.

Szőrös Kő Online, 2010

 

{ 0 comments… add one }

Leave a Comment