Kovács Barnabás-Elek Sándor: Röffencs Pista kalandjai
(Táblás kötés, 24 oldal, négyszínnyomás)
Mese apró gyerekeknek

Röffencs Pista kalandjai

 

A nagy szökés

1. Kukucs! Itt vagyok!

– Sziasztok, gyerekek! Én vagyok a… Hű, jaj! Majdnem elárultam magam. Kíváncsiak vagytok, ugye, ki vagyok én? Jó, rendben van. Annyit mondhatok egyelőre, hogy nagyon öreg vagyok. Meséljek nektek?

Igen? Jól hallottam, igen?

Akkor kezdeném is.

2. Azzal kezdődött, valamikor nagyon-nagyon régen, egy szép reggelen, amikor a harmatcseppek még a fűszálakat simogatták, és mindenki a legszebb álmaiban kalandozott még, s a Napocska is kedvenc párnáján nyugodott, hogy Kakas Berci, mindenre fittyet hányva, kukorékolással felébresztette valamennyiüket.

Először a Napocska ébredt fel. Így szólt:

– Jaj-jaj, a legszebb álmomból riadtam fel! Pedig jó lett volna még szundizni.

Végül jó nagyokat nyújtózott, és ásított egy jókorát.

Ez Bercit is ámulatba ejtette, mivel a Napocska szokta őt felébreszteni sugarával. A Napocska is érezte, hogy ez egy különleges nap lesz, hisz őt még soha senki nem keltette. Mindig ő csiklandozta meg komiszul sugaraival a kiskakas csőrét.

3. Szép sorjában ébredeztek a farm lakói. Kicsik és nagyok egyaránt. Röffencs papa a kocamamával és a kis csintalan, izgő-mozgó kisfiuk, Röffencs Pista.

A ludak a tó partján tollászkodtak, mivel tegnap éjszakába nyúló fürdőzésnek hódoltak.

Villám, a fényes szőrű kiscsikó, aki vágtázó kedvéről volt híres, kinyújtóztatta lábait.

Már csak egyetlen egy lakója maradt a farmnak, aki még mindig nem bújt elő.

– Hol is keressük?

4. Az istálló egyik sarkában, friss búzaszalmán, a jámbor foltos kistehén, Boci Berta lustálkodott. Telt múlt az idő, lassan ébredezett. Már a Napocska is szórakozva nevetgélt, tréfálkozott a szebbnél szebb virágokkal, akik a zümmögő méhek rajával kacérkodtak. A szivárvány színeiben pompázó pillangók libbentek elő, és ide-oda szálltak a virágszirmok sokasága közt.

5.

– Jaj, de szép nap van! Milyen jó lenne elmenni innen úgy, hogy ne tudja meg senki sem! Milyen jó lenne világot látni! – álmodozott Röffencs Pista dagonyázás közben. – Így is lesz! Megyek, s nem szólok senkinek! – kiáltott fel hangosan.

Boci Berta, aki mindent hallott, mert Röffencs Pista hangosan gondolkozott, így szólt:

– Röffencs! Mit akarsz tenni?!

– Ő-ö-ö, nem tudom – dadogta zavarában Röffencs Pista.

– Hogyhogy nem tudod? Hallottam – válaszolta Boci Berta.

– Jó, akkor elmondom. De ez titok! Nem mondhatod el senkinek sem, és velem kell tartanod!

– Rendben – felelte a boci.

És megkezdődött a nagy kaland.

6.

Röffencs kileste, mikor szundítanak el a szülei.  Mihelyt erre sor került, maga mögött hagyott mindent.

Futott, hátra sem nézett.

Mihamarabb az öreg tölgyfa rejtekében akart lenni. Oda beszélték meg a találkozót a kistehénnel.

Eközben Boci Berta a szénaboglyák mögött kiosont a farmról.

7.
Izgatottan, de nagy kedvvel vágtak neki a felfedezőútnak.

Mentek, egyre beljebb és beljebb az erdő sűrűjébe.

Szebbnél szebb helyeket hagytak maguk után. Egyre messzebb kerültek otthonuktól, de a kaland és a felfedezés hevében nem törődtek vele.

Önfeledten szökdécseltek a magasra nőtt fűben.

Közben egy kiszámolós verset költöttek, és mindezt úgy, hogy egyszer az egyik felelt, másszor a másik.

8.

Röffencs annyira belefeledkezett a mókába, hogy fel sem tűnt neki: már saját maga felel mindenre.

Mert a huncut kis boci közben kigondolta, jól megtréfálja barátját azzal, hogy lemarad tőle.

Így is történt.

Röffencs az önfeledt kérdezz-felelek közben észre sem vette, hogy elszakadtak egymástól.

9.

Boci Berta rátalált egy elhagyatott erdei ösvényre. Mire a végére ért, egy hatalmas tisztás tárult elé, óriásra nőtt öreg fával. Ahogy közeledett az öreg fához, egyre vidámabban ünnepelte napját.

Igen ám, de egy idő után eszébe jutott Röffencs, akit sehol sem látott.

– Mi lesz most velem?! Hogy találok vissza?

Csak úgy vacogott a félelemtől, hogy magára maradt, és elszomorodva húzódott az öreg fa árnyékába.

10. Kép nélküli fejezet

– Ne szomorkodj, bocika! – szólította meg egy mély, rekedt hang.

Berta megörült, hogy szóltak hozzá, és bizonytalanul kérdezte.

– Ki beszél hozzám?

– Én, a százéves fa.

– Te tudsz beszélni?

– Haha! – nevetett az öreg fa. – Nemcsak beszélek, hanem látok is. Ellátok a farmon túlra.

A kistehén megszeppent, mert rájött, hogy lelepleződtek.

– Te tudsz a mi titkunkról?

– Igen – felelte a fa.

Berta pironkodva lehajtotta a fejét.

– A sűrű erdő mélyén nem találom az utat hazafelé…

A bölcs öreg fa így felelt:

– Várj nyugodtan, mert ismerek valakit, aki segít neked.

– Ki az? – kérdezte izgatottan Berta.

– Egy kis csibész, aki ügyesen dézsmálja a farm magtárát.

Ez olyan kíváncsivá tette a kistehenet, hogy nem bírta kivárni, kiről is van szó, ezért újra megkérdezte az öreg fától:

– Ki az a kis csibész?

– A kisegér.

– Egy kisegér? – kérdezte csodálkozva a Boci Berta.

– Bizony, egy kisegér, mivel éhes kis gyomra naponta a farmra húzza.

– Röffencs! Merre lehet? Mi lehet vele? – nézett aggódva az öreg fára.

– Várj nyugodtan, míg jön a kisegér, majd ő segít.

11.

Röffenccsel is hasonló dolog történt.

Ő is hirtelen észrevette, hogy…

Magára maradt, és pityeregni kezdett, de úgy, hogy észrevette ezt az erdő összes lakója.

A medve, a róka, a mókus, a békácska és a kisegér is.

12.

A kisegér bátran és kíváncsian körbeszaladta Röffencset, azután szólította meg:

– Cin-cin-cin, te ki vagy?

De Röffencs csak sírt, zokogott tovább.

A kisegér megint megkérdezte:

– Cin-cin-cin, te ki vagy?

Röffencs kinyitotta a szemét, és lenézett az egérkére, majd szipogva dadogta:

– Én, én va-va-gyok a-a kis Rö-Röffencs. É-és te ki vagy?

– Én Cincin, a kisegér. Miért sírsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért sírok, mert elszöktem otthonról, és nem találom a visszafelé vezető utat.

– Sebaj! – kiáltott fel Cincin. – Én tudom az utat, ha a farm az otthonod.

– Igen, az! – derült fel Röffencs. – Hogyhogy tudod az utat?

– Cin-cin, azért tudom, mert, cin-cin, oda járok megtömni az éhes hasamat.

13.

Röffencs arca kipirult a boldogságtól, hogy rátalált Cincinre, és fogadalmat tett:

– Soha többé nem fogok elszökni, és ha kalandra vágyom, megmondom a szüleimnek, hogy merre megyek. Többet nem teszek ilyet, biztosan ők is aggódnak értem.

Ahogy ezt megfogadta, ő is felkiáltott, akár Boci Berta:

– Állj! Ö-ö-ö, kispajtás! A kistehénnel mi lesz?

– Milyen kistehénnel? – kérdezte Cincin.

– Boci Bertával. Ő a barátom, akivel megszöktem.

– Keressük meg őt is! – felelte Cincin.

Későre járt már, a Nap búcsút intett nekik.

Szedték lábukat, hogy mielőbb ráleljenek a kistehénre.

14.

Egy idő után, úgy döntöttek, hogy megpihennek. Tanakodni kezdtek, merre keressék Bertát.

– Ha-ha-hapci! Hapci!

– Egészségedre! – felelték mindketten, majd hirtelen felugrottak a szikláról.

Nézegettek körbe-körbe.

– Ki tüsszentett ekkorát? – kérdezték egymást.

– Hát én! – kiáltott fel örömmel a kistehén.

Röffencs is boldogan pillantotta meg a barátját.

Egymás nyakába borultak, és aztán bemutatta Cincint a bocinak. Így lettek ők hárman jó barátok: a kistehén, a kismalac és a kisegér.

Közben besötétedett. A Hold lenevetett rájuk, és bevilágította előttük az utat.

15.

Eközben a farmon is esteledett. Lefekvéshez készülődtek az állatok.

Röffencs mamája hívogatni kezdte kisfiát.

– Kicsikém, merre vagy? Gyere, fuss ide a mamához!

De ő nem felelt. Csintalan hírében állt, ezért a mamája azt gondolta, hogy biztos megint valami turpisságot eszelt ki. A keresésére indult, mivel Pista gyakran bujkálással tréfálta meg. Végül a farm összes lakója Röffencs után kutatott. Még nagyobb lett a zűrzavar, amikor Villám, meghozta a hírt:

– A kistehén! A kistehén! Őt sem lelem!

Tanácstalanul gyűltek össze, mitévők is legyenek.

Ekkor Röffencs papája így szólt:

– Kérdezzük meg a kiskakast, hátha ő látta, merre mentek.

Így történt az, hogy a csapat a kakaska felé vette útját.

– Mi járatban? – kérdezte Kakas Karcsi.

– Ó, ó, jaj! Ne is kérdezd! – felelte kocamama. – A kisfiunkat, Röffencset meg Boci Bertát sehol sem találjuk. Már mindent tűvé tettünk értük! Nem láttad, merre mentek?

– Sajnos nem láttam őket – felelte a kiskakas.

16.

Döbbenten álldogáltak, nem tudták, hogyan tovább.

A kiskakas ekkor kémlelni kezdte a messzeséget.

– Ni, látok valamit az erdő szélén! – kiáltott fel nagy örömmel.

A többiek kíváncsian kérdezték:

– Mit látsz? Ők azok?

– Nem tudom biztosan, vajon ők-e, mert messze járnak még.

Mikor közelebb értek, nagy lett az öröm, mert ők voltak bizony, nem más: a kismalac, a tehénke… és a kisegér.

Kocamama akkora örömmel ölelte át kisfiát, hogy Röffencs alig kapott levegőt. Aztán elmesélte, hogyan talált haza.

– Hála az égnek, hogy rájuk találtál, kisegér! – hálálkodott Röffencs mamája.

A kisegér így felelt:

– Cin-cin, boldogan segítettem.

Röffencs Pista kalandjai

A nagy szökés

1. Kukucs! Itt vagyok!

– Sziasztok, gyerekek! Én vagyok a… Hű, jaj! Majdnem elárultam magam. Kíváncsiak vagytok, ugye, ki vagyok én? Jó, rendben van. Annyit mondhatok egyelőre, hogy nagyon öreg vagyok. Meséljek nektek?

Igen? Jól hallottam, igen?

Akkor kezdeném is.

2. Azzal kezdődött, valamikor nagyon-nagyon régen, egy szép reggelen, amikor a harmatcseppek még a fűszálakat simogatták, és mindenki a legszebb álmaiban kalandozott még, s a Napocska is kedvenc párnáján nyugodott, hogy Kakas Berci, mindenre fittyet hányva, kukorékolással felébresztette valamennyiüket.

Először a Napocska ébredt fel. Így szólt:

– Jaj-jaj, a legszebb álmomból riadtam fel! Pedig jó lett volna még szundizni.

Végül jó nagyokat nyújtózott, és ásított egy jókorát.

Ez Bercit is ámulatba ejtette, mivel a Napocska szokta őt felébreszteni sugarával. A Napocska is érezte, hogy ez egy különleges nap lesz, hisz őt még soha senki nem keltette. Mindig ő csiklandozta meg komiszul sugaraival a kiskakas csőrét.

3. Szép sorjában ébredeztek a farm lakói. Kicsik és nagyok egyaránt. Röffencs papa a kocamamával és a kis csintalan, izgő-mozgó kisfiuk, Röffencs Pista.

A ludak a tó partján tollászkodtak, mivel tegnap éjszakába nyúló fürdőzésnek hódoltak.

Villám, a fényes szőrű kiscsikó, aki vágtázó kedvéről volt híres, kinyújtóztatta lábait.

Már csak egyetlen egy lakója maradt a farmnak, aki még mindig nem bújt elő.

– Hol is keressük?

4. Az istálló egyik sarkában, friss búzaszalmán, a jámbor foltos kistehén, Boci Berta lustálkodott. Telt múlt az idő, lassan ébredezett. Már a Napocska is szórakozva nevetgélt, tréfálkozott a szebbnél szebb virágokkal, akik a zümmögő méhek rajával kacérkodtak. A szivárvány színeiben pompázó pillangók libbentek elő, és ide-oda szálltak a virágszirmok sokasága közt.

5.

– Jaj, de szép nap van! Milyen jó lenne elmenni innen úgy, hogy ne tudja meg senki sem! Milyen jó lenne világot látni! – álmodozott Röffencs Pista dagonyázás közben. – Így is lesz! Megyek, s nem szólok senkinek! – kiáltott fel hangosan.

Boci Berta, aki mindent hallott, mert Röffencs Pista hangosan gondolkozott, így szólt:

– Röffencs! Mit akarsz tenni?!

– Ő-ö-ö, nem tudom – dadogta zavarában Röffencs Pista.

– Hogyhogy nem tudod? Hallottam – válaszolta Boci Berta.

– Jó, akkor elmondom. De ez titok! Nem mondhatod el senkinek sem, és velem kell tartanod!

– Rendben – felelte a boci.

És megkezdődött a nagy kaland.

6.

Röffencs kileste, mikor szundítanak el a szülei.  Mihelyt erre sor került, maga mögött hagyott mindent.

Futott, hátra sem nézett.

Mihamarabb az öreg tölgyfa rejtekében akart lenni. Oda beszélték meg a találkozót a kistehénnel.

Eközben Boci Berta a szénaboglyák mögött kiosont a farmról.

7.
Izgatottan, de nagy kedvvel vágtak neki a felfedezőútnak.

Mentek, egyre beljebb és beljebb az erdő sűrűjébe.

Szebbnél szebb helyeket hagytak maguk után. Egyre messzebb kerültek otthonuktól, de a kaland és a felfedezés hevében nem törődtek vele.

Önfeledten szökdécseltek a magasra nőtt fűben.

Közben egy kiszámolós verset költöttek, és mindezt úgy, hogy egyszer az egyik felelt, másszor a másik.

8.

Röffencs annyira belefeledkezett a mókába, hogy fel sem tűnt neki: már saját maga felel mindenre.

Mert a huncut kis boci közben kigondolta, jól megtréfálja barátját azzal, hogy lemarad tőle.

Így is történt.

Röffencs az önfeledt kérdezz-felelek közben észre sem vette, hogy elszakadtak egymástól.

9.

Boci Berta rátalált egy elhagyatott erdei ösvényre. Mire a végére ért, egy hatalmas tisztás tárult elé, óriásra nőtt öreg fával. Ahogy közeledett az öreg fához, egyre vidámabban ünnepelte napját.

Igen ám, de egy idő után eszébe jutott Röffencs, akit sehol sem látott.

– Mi lesz most velem?! Hogy találok vissza?

Csak úgy vacogott a félelemtől, hogy magára maradt, és elszomorodva húzódott az öreg fa árnyékába.

10. Kép nélküli fejezet

– Ne szomorkodj, bocika! – szólította meg egy mély, rekedt hang.

Berta megörült, hogy szóltak hozzá, és bizonytalanul kérdezte.

– Ki beszél hozzám?

– Én, a százéves fa.

– Te tudsz beszélni?

– Haha! – nevetett az öreg fa. – Nemcsak beszélek, hanem látok is. Ellátok a farmon túlra.

A kistehén megszeppent, mert rájött, hogy lelepleződtek.

– Te tudsz a mi titkunkról?

– Igen – felelte a fa.

Berta pironkodva lehajtotta a fejét.

– A sűrű erdő mélyén nem találom az utat hazafelé…

A bölcs öreg fa így felelt:

– Várj nyugodtan, mert ismerek valakit, aki segít neked.

– Ki az? – kérdezte izgatottan Berta.

– Egy kis csibész, aki ügyesen dézsmálja a farm magtárát.

Ez olyan kíváncsivá tette a kistehenet, hogy nem bírta kivárni, kiről is van szó, ezért újra megkérdezte az öreg fától:

– Ki az a kis csibész?

– A kisegér.

– Egy kisegér? – kérdezte csodálkozva a Boci Berta.

– Bizony, egy kisegér, mivel éhes kis gyomra naponta a farmra húzza.

– Röffencs! Merre lehet? Mi lehet vele? – nézett aggódva az öreg fára.

– Várj nyugodtan, míg jön a kisegér, majd ő segít.

11.

Röffenccsel is hasonló dolog történt.

Ő is hirtelen észrevette, hogy…

Magára maradt, és pityeregni kezdett, de úgy, hogy észrevette ezt az erdő összes lakója.

A medve, a róka, a mókus, a békácska és a kisegér is.

12.

A kisegér bátran és kíváncsian körbeszaladta Röffencset, azután szólította meg:

– Cin-cin-cin, te ki vagy?

De Röffencs csak sírt, zokogott tovább.

A kisegér megint megkérdezte:

– Cin-cin-cin, te ki vagy?

Röffencs kinyitotta a szemét, és lenézett az egérkére, majd szipogva dadogta:

– Én, én va-va-gyok a-a kis Rö-Röffencs. É-és te ki vagy?

– Én Cincin, a kisegér. Miért sírsz? – kérdezte kíváncsian.

– Azért sírok, mert elszöktem otthonról, és nem találom a visszafelé vezető utat.

– Sebaj! – kiáltott fel Cincin. – Én tudom az utat, ha a farm az otthonod.

– Igen, az! – derült fel Röffencs. – Hogyhogy tudod az utat?

– Cin-cin, azért tudom, mert, cin-cin, oda járok megtömni az éhes hasamat.

13.

Röffencs arca kipirult a boldogságtól, hogy rátalált Cincinre, és fogadalmat tett:

– Soha többé nem fogok elszökni, és ha kalandra vágyom, megmondom a szüleimnek, hogy merre megyek. Többet nem teszek ilyet, biztosan ők is aggódnak értem.

Ahogy ezt megfogadta, ő is felkiáltott, akár Boci Berta:

– Állj! Ö-ö-ö, kispajtás! A kistehénnel mi lesz?

– Milyen kistehénnel? – kérdezte Cincin.

– Boci Bertával. Ő a barátom, akivel megszöktem.

– Keressük meg őt is! – felelte Cincin.

Későre járt már, a Nap búcsút intett nekik.

Szedték lábukat, hogy mielőbb ráleljenek a kistehénre.

14.

Egy idő után, úgy döntöttek, hogy megpihennek. Tanakodni kezdtek, merre keressék Bertát.

– Ha-ha-hapci! Hapci!

– Egészségedre! – felelték mindketten, majd hirtelen felugrottak a szikláról.

Nézegettek körbe-körbe.

– Ki tüsszentett ekkorát? – kérdezték egymást.

– Hát én! – kiáltott fel örömmel a kistehén.

Röffencs is boldogan pillantotta meg a barátját.

Egymás nyakába borultak, és aztán bemutatta Cincint a bocinak. Így lettek ők hárman jó barátok: a kistehén, a kismalac és a kisegér.

Közben besötétedett. A Hold lenevetett rájuk, és bevilágította előttük az utat.

15.

Eközben a farmon is esteledett. Lefekvéshez készülődtek az állatok.

Röffencs mamája hívogatni kezdte kisfiát.

– Kicsikém, merre vagy? Gyere, fuss ide a mamához!

De ő nem felelt. Csintalan hírében állt, ezért a mamája azt gondolta, hogy biztos megint valami turpisságot eszelt ki. A keresésére indult, mivel Pista gyakran bujkálással tréfálta meg. Végül a farm összes lakója Röffencs után kutatott. Még nagyobb lett a zűrzavar, amikor Villám, meghozta a hírt:

– A kistehén! A kistehén! Őt sem lelem!

Tanácstalanul gyűltek össze, mitévők is legyenek.

Ekkor Röffencs papája így szólt:

– Kérdezzük meg a kiskakast, hátha ő látta, merre mentek.

Így történt az, hogy a csapat a kakaska felé vette útját.

– Mi járatban? – kérdezte Kakas Karcsi.

– Ó, ó, jaj! Ne is kérdezd! – felelte kocamama. – A kisfiunkat, Röffencset meg Boci Bertát sehol sem találjuk. Már mindent tűvé tettünk értük! Nem láttad, merre mentek?

– Sajnos nem láttam őket – felelte a kiskakas.

16.

Döbbenten álldogáltak, nem tudták, hogyan tovább.

A kiskakas ekkor kémlelni kezdte a messzeséget.

– Ni, látok valamit az erdő szélén! – kiáltott fel nagy örömmel.

A többiek kíváncsian kérdezték:

– Mit látsz? Ők azok?

– Nem tudom biztosan, vajon ők-e, mert messze járnak még.

Mikor közelebb értek, nagy lett az öröm, mert ők voltak bizony, nem más: a kismalac, a tehénke… és a kisegér.

Kocamama akkora örömmel ölelte át kisfiát, hogy Röffencs alig kapott levegőt. Aztán elmesélte, hogyan talált haza.

– Hála az égnek, hogy rájuk találtál, kisegér! – hálálkodott Röffencs mamája.

A kisegér így felelt:

– Cin-cin, boldogan segítettem.

17.

Az izgő-mozgó, csintalan kis Röffencs belátta, hogy milyen nagy aggodalmat okozott mindenkinek ezzel a kalanddal, bajba sodorva magát és barátját is. Eszébe jutott, amit az erdő mélyén megfogadott. Elmondta a mamájának, és még nagyobb lett az öröm anya és fia közt.

Hogy megtartotta-e a fogadalmát, tudja, aki mindent lát és hall. Hogy ki az? Hát én!

Én vagyok az, gyerekek, a magas, vén mesemondó fa.

17.

Az izgő-mozgó, csintalan kis Röffencs belátta, hogy milyen nagy aggodalmat okozott mindenkinek ezzel a kalanddal, bajba sodorva magát és barátját is. Eszébe jutott, amit az erdő mélyén megfogadott. Elmondta a mamájának, és még nagyobb lett az öröm anya és fia közt.

Hogy megtartotta-e a fogadalmát, tudja, aki mindent lát és hall. Hogy ki az? Hát én!

Én vagyok az, gyerekek, a magas, vén mesemondó fa.”

Leave a Comment

Previous post:

Next post: