Bíró Szabolcs: Sub Rosa

„Mi is valójában a Sub Rosa? Mővészettörténeti krimi, áltörténelmi kalandregény, az összeesküvés-elméletekről szóló (viszonylag) gyors párbeszéd, romantikus thriller, tisztelgés a könyvek, Európa kulturális öröksége és a Templomos Lovagrend előtt? Mindez összesen? Egyik sem?

Miután megírtam a könyvet, majd megpróbáltam egy kívülálló szemével elolvasni, úgy éreztem, szükséges megírnom hozzá ezt az utószót is. Azt hiszem, a Sub Rosa elsősorban egy kommersz műfajba bújtatott, habkönnyű válasz Umberto Eco munkásságára (bár tudom, hogy az Olvasók többsége csuklóból Dan Brownhoz fog hasonlítgatni). Másrészt egyfajta választóvonal az eddig megjelent és az ezután megírandó könyveim között. A többi csak ezek után következik.

A regényben szándékosan kevertem össze a valóságot a saját fantáziám szüleményeivel annyira, hogy szinte már magam sem tudom szétválogatni a kettőt egymástól. Azt hiszem, tartozom annyival a Kedves Olvasónak, hogy legalább egy kicsit rávilágítsak a tényekre.

Ami a cselekményt illeti, az teljes mértékben az én agyam szüleménye. A Sub Rosa könyvtár szintén, bár cseppet sem tartom lehetetlennek, hogy létezett (vagy hogy akár még ma is létezhet) ehhez hasonló. A templomosok történetét egyáltalán nem színeztem ki: pont úgy adtam először Dietrich Kreutz, majd Magione grófja, végül pedig Tamara szájába, ahogyan zavaros, legendákkal teletűzdelt históriájuk fennmaradt és kering máig is ismeretterjesztő könyvek, ponyvaregények és az internet különböző oldalain. A félelmetesen sok teóriából én tulajdonképpen csak hármat adtam át a könyvben:

* A legelvakultabbat, melyben V. Kelement szinte ördögként kezelik, teljesen figyelmen kívül hagyva az egyház akkori nyilatkozatait, illetve a pápa későbbi erőtlen, az eretnekség vádjának visszavonására tett kísérletét.

* A legracionálisabbat, melyben a pénz és a hatalom sokkal nagyobb szerepet játszik, mint bármelyik Grál-románc, Salamon templomának titka és sok egyéb konspirációs teória.

* A magyar ajkú területeken fennmaradt, szájhagyomány útján elterjedt, kevésbé ismert legendákból és ingatag, egymásnak sokszor ellentmondó történelmi adatokból összehegesztett mesét.

A templomos lovagok titkát rengetegen próbálták már megfejteni, és minden önjelölt kalandorra vagy hiperdiffuzionistára jutott legalább öt félművelt történész, akik legalább olyan nevetséges cáfolatokat hoztak össze, mint amilyen vicces meséket szültek esküdt ellenségeik. Mitől olyan izgalmas a templomosok története? Valószínűleg attól, hogy nagyon kevés igazán megbízható, tényszerű adat maradt fenn róluk, és még kevesebb a könnyen elérhető információ. A megszállott középkorkutató történészek is csak a vállukat vonogatják sok, a templomosokkal kapcsolatos megválaszolatlan kérdésre.

Kik voltak ezek a férfiak? Jedi-lovagokhoz hasonló harcművészek, varázslók, alkimisták, súlyos titkok őrzői, ősi vallások örökösei, világrengetı összeesküvések kiötlői, titkos társaságok elődei? Valószínűleg ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más a középkorban, csak épp az átlagnál sokkal szigorúbb napirenddel, és kiváló harci képzettséggel.

Teljesen normális középkori lovagok, akikből a hosszas üldöztetés és a mártírhalál faragott mitikus hősöket.

A történelemkönyvek azonban jobb híján csak így szólnak róluk: »talán, valószínűleg, bizonyos hiedelmek alapján, a legendák szerint…«

A Sub Rosa bizonyos értelemben paródiája ennek az állandó jellegő miszticizálásnak, a szereplők paródiái a világot ellepő megszállott őrülteknek, az egész folyamat pedig, melyben megírtam és megjelentettem a regényt, paródiája a magukat teljesen komolyan vevő ponyvaíróknak, akik talán még el is hiszik, hogy dokumentumkönyvet írtak (és akikből sokkal több van, mint kéne).

A Sub Rosa ennek ellenére mégsem a kacagtatást szolgálja, nem is olyan a hangulata. Ha akarjuk, félig akár még komolyan is vehető, és sok helyen tükrözi a véleményemet a világról, a történelemről, meg a kultúráról úgy általában. Néhány pontot leszámítva még a klasszikus krimi szabályait is követi, de a végén szándékosan megválaszolatlan marad néhány kérdés. Ezek épp olyanok, mint a templomosokról szóló mesék: mindenki töltse ki magának a fehér foltokat, válassza ki a neki leginkább tetsző magyarázatot. Mindehhez azért még hozzáfűzném, hogy helyenként teljesen nyilvánvalóan színeztem ki és nagyítottam fel történelmi tényeket.

A beavatási szertartásról szóló rész bizonyos vélemények szerint a könyv leggyengébb része, mások meg úgy vélik, hogy az egyik legfontosabb. Muszáj hangsúlyoznom, hogy a regénynek ezt a részét nem én találtam ki.

Hosszas tanulmányozást követően ötvöztem benne az állítólag máig is aktuális szabadkőműves beavatási szertartást a templomosok beavatási rítusának egy-egy fontosabb pontjával. A jelenet egyetlen fiktív eleme a főszereplő…”

Bíró Szabolcs

2009. szeptember 3. / 2010. május 7.

Kisudvarnok