Peéry Rezső: BÚCSÚ A TIZENKILENCEDIK SZÁZADTÓL

Nincs hozzászólás

in Lapozgató, Van új a Nap alatt

 A kötetet Tóth László ajánlja figyelmükbe ezen a videón!
 
 
Mostanában sokat gondolok és velem együtt néhányan sokat gondolunk az öregekre, az eldűlő tölgyekre és fenyőkre, akik már csak életük tűnő emlékének árnyát hagyják közöttünk, elmennek, és egyedül hagynak itt a kihűlő világban. Amikor szinte nap nap után búcsúzom a hatvan-, hetvenévesektől, és bamba fájdalommal gondolok becsukódó sírjaikra, félek, hogy nélkülük sokkal tűrhetetlenebb lesz mindaz, amit még el kell viselni. Az öregek elmúlása élettörvény: a jelenségeknek ahhoz a csoportjához tartozik, amit az ember kénytelen egyszerűen tudomásul venni. Azok az emberek, akik most tűnőben vannak, éltek, virágoztak, lomboztak, láttak napfényt és vihart, éltek ködben és szivárvány alatt, s betöltötték hivatásukat. Elmúlásuk tény, mely egyre halványabb jelentőségű azokban a napokban, amelyekben a háború százával és már talán ezrével oltja ki a fiatal életeket. És mégis megrendülve fogadom az öreg emberek halálhírét, megdöbbenve gyászolom őket akkor is, ha csak messziről néztem rájuk, akkor is, ha nem tartoztak hozzám.

 
Részlet a megjelenés alatt álló, Tóth László szerkesztésében napvilágot látó Eszmék és rögeszmék c. kötetből.


A fiatalok és a férfiak, akiket a háború malma megőröl, a provizóriumban éltek, két világháború és egy aránylag rövid, de annál nyugtalanabb fegyverszünetben, tizennyolc és harmincnyolc között. Vak volt, aki nem látta, hogy – akár annyi európai nemzedék – megőrlődésre és kalandra születtek. A hatvan-hetven évesek a 19. századból jöttek, és velük a század legutolsó nemzedékeinek emberei, egy múlt világ élő tanúi búcsúznak most tőlünk.
A hatvan-hetven évesek életének az a fele, amelyben az ember jelleme, gondolkodásmódja, érzelmi és akarati alkata, a világgal szemben való álláspontja és magatartása megszilárdul, 1870 és 1912 közé esett, a békének, a polgári formák szilárdságának, a nyugalomnak és a konszolidált, a tűrhető Európának évtizedeibe. Az európai kultúrát és civilizációt kitermelő század utolsó három évtizede ugyan már magában foglalta a nyugtalanság, baj és zűrzavar, a felborulás okait és csíráit, de közembere és polgársága ama goethei változatlan érctörvények szellemében az élet folytonosságának jegyében élt.
Később megismertük ezt a századot, irigyen és fogcsikorgatva fogtunk rá minden rosszat, s közben olvastuk remek költőit, bújtuk kolosszus íróit, tanulmányoztuk és átéltük örök, rendíthetetlen eszméit és gondolatait, melyeknek köréből a modern emberiség és a modern kritika alig tudott szabadulni, s ha tudott, akkor csak úgy, hogy megértés és feldolgozás helyett egyszerűen hátat fordított az egyiknek és kisajátította a másikat.
A századvégi indusztrializmus és technika feldobta már a mai problémákat, a 19. század maga utalt már a kicsorduló és túlnövekedő emberiség, tömeg és vezetés, a tömegek lázadásának kérdéseire, de az élet a középen, a polgárságban s egy szinttel felette és alatta, úgy látszik, elviselhetőbb volt, mint valaha, és kitermelt egy olyan réteget, mely nemcsak tévedésekben, de nagy erényekben is egymásra ütött és közel egy félszázadig kormányozta a világot: a béke és fejlődés évtizedeiben.
A század annyit ér, amennyit gyermekei érnek. Mennyit vitatkoztunk a 19. századról, mennyit gondolkoztunk eszméi felől, hányszor fogtunk neki, hogy tanait és hiteit megmérjük! Olvastuk költőit és íróit, s bújtuk bölcselőit, pereltünk, érveltünk körülöttük. S közben még körülöttünk és mellettünk éltek a 19. század emberei, az öregek és nagyon öregek, akiket elvi ellenfeleknek tekintettünk, szinte világnézeti szükségből és korszerű konokságból. Mindenekelőtt pedig elfelejtettük megismerni őket.
Közben más világ jött, tétovább, fajsúlytalanabb ember: gondolatban, érzésben inkább ama használható és kitűnő tömegcikkhez hasonló, amit remek és precíz gyáraiban termel. Változtak az emberek, az ellentétek szédületes ritmusában hullámzó világ értékei és normái, divatjai és eszméi, de az, aki a 19. század emberi elitjéhez tartozott, rendületlenül a helyén maradt, és lassan úgy néztünk rá, mint a csendes fényű csillagra a rohanó köd közül, ha egy-egy pillanatra feltisztult és megnyugodott az égbolt. Hamisak a nemzedékproblémák, és ha itt fiatalságról és öregekről beszélünk, nem értékelésként és ítéletként használjuk a fogalmakat, csupán kisegítőnek. A 19. század örökségének őrzőiről beszélünk az öregekről szólva, mert tudjuk már, hogy inkább olyan feladat ez, amelyet e pillanatban az öregek vállalnak és töltenek be: azok, akik a 19. századot mélyen és teljesen átélték.
A századot lemértük, és most sokkal később észrevesszük embereit, amint megrendítő hűséggel élnek ama emberi és erkölcsi törvények stílusában, amelyben nevelkedtek: az autonóm, a független ember életeszményének ma egyre ritkább és egyre tüneményszerűbb jegyében.
Akik most itt hagynak bennünket, sokszor harcban álltak egymással. Van közöttük konzervatív és szabadelvű, vallásos lelkületű és szabadgondolkozó, hatvanhetes és negyvennyolcas*. Ám mindez másodrendű, és túl kevéssé fontos. Az öregek európai polgárok voltak, egy század gyermekei a szilárd alapformákban: a szelíd civilizáltságban, az erkölcsi fogalmakhoz és gondolkozási alapelvekhez való rendíthetetlen hűségben egyformák. Egyformák szelíd és kedves különbözőségükben, mert egyaránt önálló emberek, felfelé nézők és a maguk útján emberileg tökéletesedni akarók, a maguk eszével gondolkozók, a maguk szívével és idegrendszerével ítélkezők. Nagy dolog ez, kicsit már-már elképzelhetetlen az új kor fiának.  (1940)
* Azaz kiegyezéspárti és az 1848-as eszmények híve.

Leave a Comment

Previous post:

Next post: