Irodalmi Karavánnal a Vajdaságban

Nincs hozzászólás

in Jelenések, Recenziók, média, Van új a Nap alatt

A Magyar Szó Üveggolyó melléklete és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet (www.vmmi.org) az Irodalmi Karaván című rendezvénysorozathoz fűződő irodalmi játékában hétfőnként adnak közre egy-egy szöveget, amelyet az Irodalmi Karaván aktuális vendégei állítanak össze (ebben a hónapban a pozsonyi Szőrös Kő munkatársai), és feltesznek egy kérdést is a szöveggel kapcsolatban. A játék résztvevőinek a kérdésre adott helyes választ kell elküldeniük a VMMI címére (24400 Zenta, Posta u. 18.), illetve a zangi@vmmi.org villámpostacímre Irodalmi Karaván megjelöléssel. Kérjük, a válaszolók tüntessék fel nevüket és pontos lakcímüket! Már egy kérdésre adott helyes válasszal is nyerhet bárki! A helyesen válaszolók között könyvcsomagokat sorsolunk ki!
Várjuk megfejtéseiket!
Haraszti Mária: Pimpimpáré (részlet)
– Hogy lehetsz ekkora paraszt, kisfiam? – kérdezte a remegős fejű tanító néni a nagyfülű Lacikát, aki kisgyerekkorát szintén nem a fővárosban, hanem falun töltötte, fák tetején, árokpartok gyomtengerében, folyók partján, szelíd meg félelmetes állatok pajtásaként, szabadon. – Hogy lehetsz ekkora paraszt?

Igaz, rövid ideig ő is járt a fővárosi magyar óvodába, ahol a gyerekek többsége csak törte a magyart, jobbára szlovákul folyt a játék, s mi semmit sem értettünk, kiközösítettek lettünk a magunk mátyusföldi vagy palóc nagyszülői tájszólásával. Anyám nehezen tudta kiverni belőlem a „nem-e akarsz”, „megehessük” típusú elvetemedettségeket, hogy mire iskolába megyek, a tanító nénik ne találhassanak kifogásolni valót a második generációs értelmiségi szófűzésében.
De Lacikát senki sem kényszerítette arra, hogy ne úgy szóljon, ahogy tanulta: ízes palócsággal. Úgyhogy hiába volt harmadik generációs értelmiségi gyereke, kapásból leparasztozta a polgári származású vénkisasszony. A hatvanas évek végén jártunk. És nem jártunk szívesen iskolába. Idegen világ volt, kényszerekkel, telefirkált padokkal, gerincgyötrő székekkel, mozdulatlansággal terhes. Nehezemre esik felidézni, mert a tudat bölcsen elmossa a szorongásos élményeket. Pedig jó tanuló voltam, túlságosan is jó, túlontúl meg akartam felelni, elvégre apám mindig jó bizonyítványt kapott, anyám is jó tanuló volt, hogy lehetnék hát én rosszabb? Lacika is jó tanuló volt, ha kezdetben paraszt is. Keveset beszélt, sokat álmodozott. Titokzatosnak tűnt. Szeretni valónak és megközelíthetetlennek.

Bántóan nagy itt a csönd. A szél dühös futamokban vágja-kergeti a havat. Emlékezni kellene, rendszerezni mindazt, amit el akarok mesélni. Nem könnyű, mert a lustaság sokszor győz az akarat felett. Meg a napi, mindig sürgős feladatok. Telefonok, nyomdák, szerzők, hivatalok, pályázatok, szívességek, melléfogások, viták, ötletek.

Lacika egyszóval amolyan mintagyerek volt. Szorgalmas, szótlan és szófogadó. Három „sz”. A nagy ász. Mégsem ő volt a nagy szerelem, bár egy ideig vezette a ranglistát. Főképp amiatt, hogy hihetetlenül jól ismerte a város környékét, a hegyi ösvényeket, patakokat, fákat, növényeket, madarakat. Sose voltak gazdagok, már ami az anyagi jólétet illeti, annál több gazdagságot kapott a fiú lelkiekben. Ismereteket, tapasztalatot, szeretetet. Végül mégsem tudott vele élni – mindenesetre nem úgy, ahogy feltételeztük. Az egész osztály felhördült, amikor elvette a soványka szlovák leányzót, akivel még csak nem is tudott jól szót érteni. A testük beszélt és döntött helyettük. Vagy az após által ajándékozott motorkerékpár meg a nagy lakás? Hogy tudhatnánk? Ezekbe a dolgokba már nem avatott be senkit Lacika, mert érezte a szerelme ellen feszülő ellenállást. A vonzás irányába menekült ebből a helyzetből. Azt is állíthatnám: éretlenül viselkedett, holott úgy néztünk fel rá, mint az egyik legkomolyabb, legmegbízhatóbb, bár kissé szórakozott társunkra. Tévedtünk volna? Nem először és nem utoljára…
Nem sokkal a tankos nyár után a gömbölyded, füstölgős, zötyögő busz hazafelé tartott velünk a lakótelepre. Ott laktak akkor még Lacikáék is. Egész úton beszélt, én néztem, s közben arról ábrándoztam, mi lenne, ha megcsókolna. Sose csókolt meg. Vagy ha kézenfogva bandukolnánk az erdei ösvényeken, s közben beszélgetnénk a világ dolgairól. Erre sem került sor, legalábbis nem kettesben. Pedig sokat jártuk a környező hegyeket. Kijelölt turistaösvényeken haladtunk, néha harminc kilométert is gyalogoltunk egy nap, hogy aztán este fáradtan buszra szálljunk és visszautazzunk a városba. Ritka szép hétvégék voltak ezek. Egy csapat gyerek az osztályból, felnőttek nélkül, szabadon. Komolynak, felelősségteljesnek, nagynak éreztük magunkat, és igyekeztünk megfelelni a bizalomnak. Anyám nem kötötte az orromra, hogy amikor lekéstük a buszt s a
szülők hiába vártak odahaza, mekkora pánik tört ki, hogyan telefonálgattak egymásnak kétségbeesetten. Mi pedig megérkeztünk nyolckor, fáradtan ugyan, de teljes épségben. Bélát leszámítva, aki hatalmas vadászkésével a hegyteteji kilátón meglékelte a bal hüvelykujját. Ujja negyede félrefitteyedt, ömlött belőle a vér, Béla falfehéren, de rezzenéstelenül nézte, visszaigazgatta, elszorította, feltartotta, aztán amint abbamaradt a vérzés, bekötöttük. Kissé megijedtünk, de nem tört ki pánik. Úgy éreztük, urai vagyunk a helyzetnek, önmagunknak.

Ma már egy szülő sem engedné el a gyerekét egyedül a Kis-Kárpátokba. No nem a kullancsok miatt, azok mindig is voltak, a kötelező honvédelmi gyakorlatok idején is. A narkósok, hajléktalanok meg hasonló gyanús egyedek miatt. Sehol sincs tőlük biztonságban az ember. A civilizáció vívmánya ez is, a sok ismeretlen, kiismerhetetlen, félelmetes alak.

Kérdés: Ki volt az a nagy magyar zeneszerző, népzenekutató, aki Kecskeméten született, népzenei alapjait a Mátyusföldön és a Csallóközben szerezte, végül nemcsak az egész magyarság népzenéjét kutatta, hanem a környező népekét is, módszere pedig ma szerte a világban használatos a zeneoktatásban?

Leave a Comment

Previous post:

Next post: